Köszöntő » Események, hírek » Események, hírek » A bukovinai székelyek hazatérésre emlékeztek a Mátyás-templomban

A bukovinai székelyek hazatérésre emlékeztek a Mátyás-templomban

2011. május 8. vasárnap

Minden magyar küldetése, hogy saját nemzeti örökségét kimunkálja, tudatosítsa és felmutassa. A bukovinai székelység története bizonyos értelemben az előzménye annak a nemzetegyesítésnek, ami a mai magyar kormány célja. „Amit megtehetünk, hogy az állampolgárság biztosításával elérhetjük: minden magyar – bárhol legyen a világban – közjogi értelemben is a magyar nemzet része legyen” – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a bukovinai székelyek hazatérésének 70. évfordulója alkalmából tartott ünnepségen, a budavári Mátyás-templomban. Idén hetven éve, hogy a bukovinai székelyeket Magyarországra telepítették. A hazatérésre, mely a remélt boldogság helyett egy sajátos „kálvária” kezdetét jelentette, egész éves rendezvénysorozattal emlékeznek. Az Emelt fővel – a Hazatérés emléknapja a Budai Várban című rendezvény szentmisével, koszorúzással, folklórműsorral kezdődött. Az ünnepségen jelen volt Dr. Aradszki András országgyűlési képviselő is.

A Kereszténydemokrata Néppárt elnöke kifejtette: ha végignézünk az európai gondolkodáson, akkor azt lehet látni, hogy a nemzettudattal kapcsolatba van olyan vélemény, amely nem tekinti értéknek a nemzetközösséget, és azt mondja, az európai embernek már nincs igazi nemzete. Semjén Zsolt ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a világ sokkal szegényebb lenne ezen fogalom nélkül. Ez olyan gazdagság, amit csak a nemzet adhat az egyetemes emberiségnek.

„Éppen ezért minden nemzet az egyetemes emberiséggel szembeni elsődleges kötelessége, saját maga megőrzése, kimunkálása és felfuttatása, mert ez az a gazdagság, amit csak mi adhatunk az egyetemes emberiségnek” – hangsúlyozta a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes.

A mi gazdagságunk a magyarság gazdagsága – tette hozzá a bukovinai székelyekhez intézve szavait.

Viszont nincsen általában vett magyar történelem és kultúra, hiszen a magyarság esetében ez csak a részek figyelembevételével értelmezhető: „nincs magyar történelem a felvidék, Erdély, a délvidék nélkül, sem akkor, ha bármelyik részt levágjuk az egészről” – jelentette ki Semjén Zsolt.

A bukovinai székelység története bizonyos értelemben az előzménye annak a nemzetegyesítésnek, ami a mai magyar kormány célja. „Amit megtehetünk, hogy az állampolgárság biztosításával elérhetjük, minden magyar – bárhol legyen a világban – közjogi értelemben is a magyar nemzet része legyen” – fogalmazott a miniszterelnök-helyettes.

Hende Csaba honvédelmi miniszter a budai Várban, Hadik András szobra előtt elmondott beszédében azt hangsúlyozta: a hazatérés ünnepe arra figyelmeztet bennünket, hogy mi az ára az összetartozásunknak, mi a tétje a magyarságunknak. „A sorsunk közös” – hangoztatta a miniszter.

Mint elmondta: Hadik András az egyik legnagyobb magyar katona volt; a Mádéfalvi veszedelem után neki jutott a feladat, hogy megbékítse a koronával a bujdosó székelyeket – tette hozzá.

„Arról beszél ez a történet, hogy érdemes kitartanunk az összetartozás mellett, még akkor is, ha ez nagyon-nagyon sokba kerül” – mondta Hende Csaba.

+

A bukovinai székelyek története a XVIII. század második feléig nyúlik vissza – idézte fel Csibi Krisztina, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetéségnek elnöke. 1763-ban Mária Terézia határőrség felállításáról döntött a Székelyföldön, amihez elrendelte a székelyek besorozását. A kiváltságaihoz ragaszkodó népcsoport ellenállása véres megtorlásba torkollott, a madéfalvi veszedelem néven elhíresült, 1764. január 7-i vérengzés során több száz székelyt mészároltak le az osztrák katonák. Ezt követően ezrek menekültek át Moldvába. A később már a Habsburg Birodalomhoz tartozó Bukovinába telepítésük Hadik András nevéhez fűződik. 1786-ig öt falut hoztak létre: Andrásfalvát, Istensegítset, Fogadjistent, Hadikfalvát és Józseffalvát. A Monarchia felbomlása után a terület Romániához került.

A nagyon vallásos székelyek így nagy örömmel fogadták az 1941 májusában kezdődött tárgyalásokat a hazatelepítésről. A román-magyar egyezményt május 11-én írták alá, június végéig meg is érkeztek a Bácskába a „transzportok” az öt településről, összesen 13 800 fővel. A Völgységi Múzeumban őriznek több hazatérési igazolványt, amely a családfő pontos (termetére is vonatkozó) adatai mellett tartalmazta a gyerekek számát is. Bukovinában nagyszámú fotó is készült, melyeken a székelyek „életje”, vagyis háza és a hozzá tartozó udvar látható – mondta Csibi Krisztina.

A Bácskába érkezők ugyanakkor csak kézipoggyászt és némi készpénzt vihettek magukkal, többi értéküket Bukovinában kellett hagyniuk. A frissen Magyarországhoz csatolt terület vasútvonalai mentén táblákkal köszöntötték a „hazatérőket”, akiket huszonnyolc településen helyeztek el, a „dobrovoljácok” által elhagyott házakban. Bonczos Miklós kormánybiztos fogadta őket, az általa felolvasott és kiosztott felhívást azóta is ereklyeként őrzik a bukovinaiak. Csibi Krisztina elmondása szerint a kormány példaértékű telepítést szervezett, a székelyeket orvosi vizsgálatnak vetették alá, gondoskodtak ellátásukról, valamint később gazdasági felügyelők és különféle eszközök segítették őket a gazdálkodásban. A katonaság lovakat adott, a zöldkeresztes nővéreket pedig annyira megszerették, hogy többüket keresztszülőnek is felkérték.

Aztán 1944 őszén megjelentek Tito partizánjai, így menekülniük kellett. A kiürítés gyorsan történt, javaik közül alig valamit tudtak csak magukkal vinni. A telet a Dunántúlon töltötték, szétszóródva. Azonban nem mindenkinek sikerült megmenekülnie, Szabadkánál 42 székely férfit a partizánok elfogtak, ők soha többé nem kerültek elő.

Letelepítésük szükségességét Bodor György későbbi kormánybiztos vetette fel, a telepítési hivatalt Bonyhádon állították fel – ismertette a letelepítés körülményeit a szövetség vezetője. 1945 tavaszán a svábok kiürített házaiba költöztették a székelyeket. Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megye 38 településén találtak új otthonra a bukovinai székelyek (később, a gyáriparban rejlő munkalehetőségek miatt költöztek nagyobb számban Érdre és a főváros környékére). Próbáltak az eredeti falubeosztás szerint eljárni, így például Tevelre körülbelül 260 hadikfalvi került. A lengyeli internálótáborból visszaszökő svábok később azzal szembesültek, hogy bár nem kellett elhagyniuk az országot, házaikat elfoglalták, ahova csak az új lakók jóindulatán és lehetőségein múlt, hogy visszafogadták-e őket. Ez a helyzet pedig évtizedekig nehezítette a népcsoportok együttélését.

Csibi Krisztina a Magyar Nemzet Online-nak adott nyilatkozatában további konfliktusforrásként említette, hogy a hazatérő bukovinaiak alacsonyabb fejlődési színten álltak. Nem elég, hogy a dunántúli gazdálkodáshoz nem volt elég ismeretük, de nagy részük se írni, se olvasni nem tudott magyarul, hiszen román iskolába jártak csak. Az elrongyolódva, vagyon nélkül érkező menekülteket így a magyarok és a svábok is lenézték. Ezt főleg az első generáció szenvedte el, hiszen a gyermekeik már közös iskolába jártak, hasonlóképp nőttek fel – hangsúlyozta Csibi Krisztina. „Bár már az ‘50-es évektől köttettek vegyesházasságok, a teljesen más szokások és mentalitás, az eltérő szocializáció ezekben a kapcsolatokban mindkét felet megviselte. A következő generáció volt az, aki már – a közös oktatásnak is köszönhetően – konfliktusok nélkül tudott együtt élni.”

Ezen okokból kifolyólag a többség szégyellte, vagy legalábbis elhallgatta származását – mondta a szövetség elnöke. Ebben a változást szerinte az 1978-as Röpülj páva című televíziós vetélkedő hozta el, melyet az izményi hagyományőrzők megnyertek. Ez nagy népszerűséget hozott a székelyeknek, akik számára egyre inkább bebizonyosodott: nem kell szégyellniük, hogy kik ők. A következő nagy lépés a rendszerváltással jött el. Egyrészt 1989-től alakulhattak társadalmi szervezetek, aminek köszönhetően szervezett formában kezdhettek a hagyományőrzéshez. Másrészt – és ez talán az előbbinél is fontosabb volt – elkezdhettek beszélni a problémákról, melyeket addig szőnyeg alá kellett söpörni. Hiszen Trianonhoz, vagy a doni katasztrófához hasonlóan a svábok ki-, és a bukovinai székelyek betelepítéséről sem lehetett szót ejteni az előző rendszerben – emlékeztetett Csibi Krisztina. Épp Sára Sándor idézte fel a napokban Bonyhádon, hogy amikor Sír az út előttem című négyrészes dokumentumfilmjét forgatta, az idős  székelyek nem mertek beszélni tragédiájukról, a „hadikfalvi 42-ről” pedig főleg nem szóltak. Ez a helyzet azóta sem sokat változott. (Forrás: MTI, MNO)


Dr. Aradszki András országgyűlési képviselő fogadóórája:
Érden: minden hónap első csütörtök 17.00-19.00 óra között a Polgárok Házában (Alsó u. 3.);

Országgyűlési bizottsági funkciók:

Tagság:
Gazdasági és informatikai bizottság
Energetikai albizottság
A magyar aluminiumvertikum 1994 és 1998 közötti privatizációját vizsgáló albizottság
Fenntartható fejlődés bizottsága
Energiaügyi albizottság
A Kolontár melletti vörösiszap-tározó átszakadása miatt bekövetkezett környezeti katasztrófával kapcsolatos felelősség feltárását és a hasonló katasztrófák jövőbeni megakadályozását célzó országgyűlési vizsgálóbizottság

Alelnök:
A Fenntartható fejlődés bizottságának hatáskörébe tartozó törvények végrehajtását, társadalmi, gazdasági hatásait figyelemmel kísérő albizottság (Ellenőrző albizottság)

Elnök:
Az elmúlt nyolc év kormányzati visszaéléseit vizsgáló albizottság

2014-ben az új Országgyűlés megalakulása után a KDNP frakcióvető-helyettese

A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkára