Menü Bezárás

Egy kis magyar történelem. 320 éve volt a zentai csata

Áder János köztársasági elnök beszéde a zentai csata 320. évfordulóján tartott megem-lékezésen Zentán 2017. szeptember 11-én
______________________________________

Tisztelt Elnök Úr, Polgármester Úr, Elnök Asszony, Elnök Urak,
Hölgyeim és Uraim!

Archív fotó
Amióta világ a világ, a víz az élet forrása, a folyó az emberi közösség bölcsője. A folyó bőséges áldással fogadja az embert. Aki a partján letelepszik, földet művel, utat és házat épít, családot és hazát alapít. Aki így tesz, nem években, hanem évtizedekben, évszázadokban gondolkodik a folyó örökké hömpölygő vize mellett.

A Tisza partjára települők is az élet forrását keresték sok-sok emberöltővel ezelőtt. Zenta alig néhány évvel a mohácsi csata előtt nyert szabad királyi rangot, s vele fontos kiváltságokat. Valaha iparosok szorgos keze alatt égett itt a munka, és virágzott a kereskedelem.

1526-ban azonban a város a földdel vált egyenlővé. A Duna–Tisza közén újra és újra átvonuló török csapatok Zentát és a környék falvait felperzselték, lakóit lemészárolták, szolgaságba vetették vagy földönfutóvá tették.

A tartóssá vált háborús állapotok a Tisza menti tájra pusztulást hoztak. Százezrek kényszerültek elhagyni azokat a földeket, ahová őseik telepedtek le. A hódoltság elvette mindenüket. Elveszett minden, amit örökül kaptak, és amit gyermekeikre örökül hagyhattak volna.

Egy korabeli utazó, egy Konstantinápolyba tartó diplomata a 16. század közepén így írta le ezt a vidéket: „Mily elhagyatott itt minden, mennyi vad tanyáz a szántóföldeken és szőlőkben! Mily ritka mindenfelé a földműves…, csak a pusztaság végtelen.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A történelem nagy háborúinak sokféle oka volt. Vallási, nemzetiségi érdekellentét, fékezhetetlen indulat, irigyelt nyersanyag, területszerzés, hatalmi téboly.

A legtöbb csatában mégis egyetlen ősi minta érvényesül: két ellentétes erő küzd meg egymással. Zsákmányszerzők, hódítók az egyik oldalon. A saját jussukat, hazájukat, életüket és kultúrájukat védelmezők a másikon.

A 17. század végére világossá vált, hogy az Oszmán Birodalom nem mond le a folyamatos terjeszkedésről, amely nemcsak Közép-Európát fenyegette, hanem az egész keresztény világot. Az oszmán terjeszkedés a kétféle állami rend, a két eltérő kultúra, a nyugati és a keleti civilizáció közötti határvonalat is fenyegetően egyre közelebb vitte Európa szívéhez. 1683-ban a török hadsereget már ismét Bécs falaitól kellett visszaszorítani.

A hódítók elleni szövetséget létrehozó országok tudták: vagy ők, vagy mi. Vagy egyre nagyobbakat harap Európából a hatalmas étvágyú Oszmán Birodalom, vagy a Nyugat összefog, végre megfékezi a hódítókat, és visszaállítja a keresztény világ régi határait.

A Habsburgok irányítása alatt német, lengyel, orosz, velencei szövetségesekkel felálló seregek kezdték meg a törökök kiszorítását. Zászló alá álltak magyar és szerb önkéntesek ezrei is, akiket nagy eszmék vezettek: közös örökségük tudata.

A keresztény csapatok sorra szabadították fel Esztergomot, Érsekújvárt, Egert, Szegedet, Szigetvárt, Nagyváradot és persze Budát.

Élükön a korszak talán legnagyobb katonai zsenije állt: az olasz származású francia herceg, Savoyai Jenő.

Tisztelt Megemlékezők!

320 évvel ezelőtt a zentai csata napján a korabeli harcmodortól igencsak eltérően, alig két órán át tartott a küzdelem. Pedig a szövetségesek csak feleannyian voltak, és a Zentáig tartó menetelés is jócskán kifárasztotta a katonákat – de váratlan támadásukkal meglepték a törököket.

Ahogy a krónikák feljegyezték: a szultán a túlpartról döbbenten nézte, amint háborúra indult seregét ízzé-porrá zúzzák az ágyútűz alatt tartott ideiglenes hídon és a sáncokon. A zentai mezőn és a Tisza vizében több mint 20 ezer janicsár és szpáhi lelte halálát.

A kiváló stratégának bizonyult Savoyai Jenő két hónappal a zentai győzelem után tért vissza Bécsbe. A birodalmi főváros ünnepi díszbe öltözve fogadta a dicsőséges hadvezért. Diadalkaput is állítottak a tiszteletére, amelyen felirat állott:
Vienna ad Zentam servata – A Zentánál megvédett Bécs.

A császárvárosban akkoriban jól tudták, hogy mit köszönhetnek a zentai csatának. Tudták, a mindössze két órás csatával új európai időszámítás vette kezdetét. Tudták, hogy egyetlen bölcs hadvezéri döntés és a parancsot végrehajtó katonák hősiessége jókorát fordított a történelem menetén.

Kedves Szerb Barátaink!

A Szent Liga szövetséges haderői nélkül bizonyosan nem csak az a másfél évszázad hiányozna sok-sok magyarországi és szerbiai település életéből.
Savoyai Jenő soknemzetiségű seregében egymás oldalán harcolt megannyi szerb és magyar. Közös céljaink voltak. Közös otthonunkat kellett visszaszereznünk a hódítóktól. És ez csak összefogással lehetett sikeres.

Mi, Kelet-Közép-Európa népei a kontinensnek olyan tájain élünk, ahol a sok szenvedésnek mindig csontig hatoló fájdalma volt, de ahol e fájdalmas tapasztalatok – szerencsés időkben – a békés jövendőbe vetett remény forrásává nemesedtek.

Nemcsak a bővizű folyók formálták itt a tájat. De örökös újrakezdéseink a magunk jellemét is. Sokat kaptunk ettől a vidéktől, és ragaszkodással, szenvedéllyel, a szülőföld iránti szeretettel köszöntük meg a jót.

1697-ben szövetségesként, közös ügy mellett álltunk − a mindnyájunk által szeretett Tisza partján, itt, Zentánál.

320 évvel ezelőtt a zentai csata az újrakezdés esélyét adta meg. Magyarország végre meggyászolhatta tetemes veszteségeit, és az üszkös romok helyén elkezdhette felépíteni régi-új önmagát. Két esztendő múltán pedig a karlócai béke végre bekötözte Európa egyik régóta tátongó, nyílt sebét, és igazságot adott Bácska sokat szenvedett népeinek.

Az Oszmán Birodalom a történelem során először ismerte el, hogy nincs joga a korábban megszállt területekhez. A térképek új határokat rögzítettek, és immár nemzetközi szerződés védte azok sérthetetlenségét. Az újjáépítés megkezdődhetett.

Tisztelt Megemlékezők!

Ma sem mindegy, hogy milyen békét kötünk egymással, a körülöttünk élőkkel, végső soron önmagunkkal. S hogy mit hagyunk örökül az utánunk jövőknek.

Véres indulatokat vagy őszinte tiszteletet egymás teljesítménye iránt. Kultúránk, hagyományaink kiüresedését vagy a nemzeti értékek megbecsülését. Kicsinyes ellenségeskedést vagy közös célokat. Önfeladást vagy erős, megtartó közösségeket. Részvétlenséget a bajban vagy európai összefogást. Vesztett csatáink fájdalmát hagyjuk örökül vagy a győzelmek felszabadító lendületét. A 20. század sok-sok embertelenségét vagy a 21. század őszinte bocsánatkérését. A cinizmus sötét árnyait vagy annak bizonyságát, hogy hazánkért, közösségeinkért, európai kultúránkért érdemes közösen küzdenünk.

Nekünk, kései utódoknak az a feladatunk, hogy egymás megbecsülésével őrizzük sokszínű hagyományainkat, kulturális örökségünket. Szerbia és Európa számíthat ránk.

Mi egy olyan összefogásban hiszünk, amelyről Konrad Adenauer, a második világháború még friss tapasztalatával a háta mögött azt mondta:
“… Európa csak közösen lelheti meg biztonságát, csak közösen védheti meg szabadságát, és csak egészként találhat olyan helyet a világban, amely méltó szellemi rangjához.”

(Forrás: keh.hu)

Kapcsolódó

%d blogger ezt szereti: