Menü Bezárás

“Új egység született” – ünnepi beszédem a választókerületben

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából október 21-én, pénteken Sóskúton és Diósdon, 23-án, vasárnap pedig Törökbálinton tartottam ünnepi beszédet a helyi megelmékezéseken. Érden pedig részt vettem a városi ünnepségen és a koszorúzáson.
A három településen elhangott beszédet alább olvashatják:

Tisztelt Polgármester úr,
kedves ünneplő Polgártársaim!

Magyarország, 1956. október:
Az itt és „akkor kimondott igazság egy egész nemzet méltóságát és önbecsülését adta vissza. 1956 forradalmárjai, a magyarság hősei ámulatba ejtették a világot” – mondotta Magyarország köztársasági elnöke egy héttel ezelőtt Szegeden, a MEFESZ 60. születésnapján.

Diósd
Diósd, 2016. október 21.
A Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) volt ugyanis az a szervezet, amely 1956 októberében tiltakozást kezdeményezett az oktatásügy problémás kérdései miatt. Jobb, színvonalasabb képzést, szabad nyelvválasztást követeltek, az ideológiai oktatás visszaszorítását szerették volna elérni. Ám amikor kiderült, hogy ezen célok teljesülése az egész politikai rendszer megváltoztatását igényli, akkor már a társadalom számos más rétege is csatlakozott hozzájuk: előbb a műegyetemisták, majd – hogy stílszerűek legyünk – a munkásosztály és az értelmiség számos képviselője.

Azért volt ez lehetséges, mert az a rendszer, amit a kommunisták fáradságos munkával, csalások sokaságával és már akkor „trükkök százaival” 1948-ra létrehoztak Magyarországon, velejéig romlott volt. Egy keleti stílusú, isten- és emberellenes, minden emberit elpusztító, nemzetközi szocialista diktatúra öltött alakot, és Hazánkat is bejárta – történelmünkben immár másodszor – a kommunizmus kísértete.

Tisztelt Ünneplők!

„Csodálatra méltó hősiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc” – mondta október 31-i kiszabadítása után, november 3-i rádiószózatában őeminenciája Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása.

Érdemes itt egy kis kitérőt tennünk, és egy ritka szempont szerint is megközelíteni a 60 évvel ezelőtti eseményeket. Hogyan reagált a katolikus Egyház, amely akkor Magyarországon még elterjedtebb, még befolyásosabb keresztény felekezet volt, mint most?

Sokan nem tudják, hogy egyházi részről az ország első zászlósurán kívül még valaki is napirenden tartotta a magyar ügyet, aki nem kisebb személy volt, mint maga őszentsége XII. Pius pápa. Nyilvánosan négy alkalommal is foglalkozott a forradalmi eseményekkel, és ő volt a legnagyobb tekintélyű és egyben az egyetlen vezető, aki valóban azt mondta, amit gondolt.

Az október 28-án kelt Luctuosissimi Eventus kezdetű körlevelében még aggodalmának ad hangot, és a véres események miatt a kommunizmust teszi felelőssé, amikor így ír:
„Azok az igen gyászos események, amelyek Kelet-Európa népeit sújtják, különösen pedig a számunkra oly kedves Magyarországot, amely most egy borzalmas öldöklés vérében fekszik, mélyen megrázzák atyai lelkünket. (…)
Legyen végre világos mindenki előtt, hogy ha a nép rendje egyszer felborul, azt nem lehet visszaállítani sem a halálosztó fegyverek erejével, sem a polgárokra kifejtett erőszakkal, sem pedig csalárd elméletekkel, amelyek megrontják a lelket. (…) azok, akik az istentelen kommunizmust rájuk erőszakolták, minden eszközzel arra törekedtek, hogy kitöröljék lelkükből atyáik vallását.”

XII. Pius pápa másodszor november 1-jén szólal meg írásban, amikor a Laetamur Admodum kezdetű körlevélben már üdvözli a forradalom győzelmét, és reményét fejezi ki a további békés fejlődés mellett. Ekkor így fogalmaz:
„ (…) Az emberek között felmerült nézeteltéréseket sohasem lehet hadseregekkel, mészárlással, rombolással megoldani, hanem csak méltányossággal, törvényességgel, okossággal és igazságossággal.”

Sóskút, 2016. október 21.
Sóskút, 2016. október 21.
Őszentsége hamar tudomást szerzett a november 4-én hajnalban indított szovjet orvtámadásról, és 5-én már írásban fejezte ki véleményét a Datis Nuperrimis kezdetű körlevélben. Így fogalmaz:
„A magyar városokban és falvakban ismét folyik a polgárok drága vére, mert lelkük mélyéből vágytak az igazi szabadság után; az ország éppen hogy felállított intézményeit felforgatták; megsértették az emberi jogokat, és idegen fegyverek segítségével új rabszolgaságba taszították a vértől ázott nemzetet.”
„Fontolják meg végre azok, akiket felelősség terhelt azokért a gyászos eseményekért, hogy a népek igazi szabadságát sohasem lehet vérbe fojtani.”
„Istennek Káinhoz intézett szava: Testvéred vére hozzám kiáltott a földről (Ter 4,10), még ma is teljes mértékben érvényes. A magyar nép vére is az Úrhoz kiált…”

Végül pedig egy november 10-én elhangzott rádióbeszédben tért ki a szabadságharc leverésére, ilyen formán:
„Atyai szívünk aggódik a magyar nép ellen elkövetett gonosztettek miatt, amelyeket azért szenved, mert elkövette azt a «bűnt», hogy az alapvető emberi jogok tiszteletben tartására törekedett.”
„Béke, szabadság! Eljött az óra, amikor ezek a súlyos szavak nem engednek többé teret a kétértelműségnek. Visszakapták eredeti, tiszta jelentésüket!”

Az ezeréves jó viszony Magyarország és az Apostoli Szentszék között nyilvánvalóvá vált tehát ’56-ban is. Ahogyan a Szentatya diplomáciája kiállt mellettünk Trianon után, hiszen s Szentszék volt az első politikai tekintély, amely kapcsolatra lépett a megcsonkított és elszigetelt Magyarországgal 1921-ben, úgy állt ki a szabadságharc napjaiban is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Bár egyre kevesebben élnek közöttünk olyanok, akik megtapasztalták a nemzeti szocializmus borzalmait, a II. világháború pusztítását, majd pedig a magyarországi kommunizmus szisztematikus és kegyetlen kiépítését, mi, ma élő magyarok, nem felejthetünk!

Nem felejtjük a sárga csillagot, a zsidók bevagonírozását, a Dunába lövéseket, Sopronkőhidát és a Salkaházi Sárákat. De ugyanígy örökké emlékeinkben kell éljen a Don-kanyar, a budai kitörés, a megalázott és megerőszakolt lányok és asszonyok, Apor Vilmos püspök, a kitelepített nemzetiségi honfitársaink, Bibó István, Mindszenty József bíboros, a kuláknak minősített magyar parasztok tízezrei, a téeszekbe kényszerített gazdák, Nagy Imre és azok a százezrek, akik 1945-től szovjet kényszermunkatáborokba kerültek, vagy menekülni kényszerültek saját hazájukból.
Azért említem együtt a két diktatúrát, a náci-nyilast és a szovjet-kommunistát, mert egy tőről fakadtak. Mindkettőnek volt egy hamis és bűnös felsőbbrendűségi tudata, amely alapján mindenki mást fajilag nem tisztának vagy osztályellenségnek titulált, és mint ilyet likvidálni parancsolt. Ugyanarra a sémára működtek, ugyanúgy sátániak voltak, és Magyarország ugyanúgy megsínylette mindkettőt. Egyetlen különbség van csupán: míg az előbbit már számtalanszor elítélték nyilvánosan és követőit a civilizált világ megveti sőt bünteti (és jogosan!), addig az utóbbi képviselőit és azok szellemi utódait nemhogy el nem ítélték soha, hanem még ma is részei a társadalmi életnek és elitnek, nem csak idehaza, hanem az Európai Unió vezetői pozícióiban is.

Mi, magyarok, mégsem felejtünk. Mert hőseink a sajátjaink. Ők, akik megélték a mindennapokban a kommunizmus kísértetét: az egzisztenciális fenyegetést, a kisemmizést, az oktatástól való megfosztást, a fekete autót, az Andrássy út 60-at, a vizes, fagyos cellák sötétjét, a meztelenül veréseket, a veselerúgásokat és körömletépéseket, a családtagokkal zsarolásokat, a rögtönítélő bíróságokat, a siralomházban töltött éveket, a testi és lelki megcsonkításokat, életek tönkretételét.

Ebből lett elege a magyar társadalomnak 1956 őszére. A nyers kommunista proletárdiktatúra véres 8 éve után egy olyan új egység jött létre a magyarok között, amit nem érdekelt, hogy a megszálló szovjet hadsereg megsemmisítő túlerőben van jelen az országban, az sem, hogy lázadása reménytelennek tűnik, hogy az ÁVH, a munkásosztály vasökle „oda sújt, ahova köll”, de még az sem, hogy kap-e szükség esetén külföldi segítséget. Mert a magyarok össze tudnak fogni, ha látják a komoly veszélyt. Ez az új egység nem törődött a nemzetközi szerződésekkel, a diplomáciai elvárásokkal, nem érdekelte a politikai következmény sem. Saját jól felfogott érdekében: lépett. A legnagyobbal, a félelmetessel szemben. Természetesen segítség nem érkezett, Kádár, az MSZMP és a szovjet hadsereg lánctalpakon hozta a szabadságot.

Törökbálint, 2016. október 23.
Tisztelt ünneplő Barátaim!

Személy szerint azok, és azok szellemi és ideológiai örökösei, akik 1956-ra a kétségbeesés szélére hajszolták az országot, Kádár lánctalpain és az először 1956. november 2-án megjelent Népszabadságon, a Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapján szocializálódva még 33 évig tartottak rabláncon bennünket, és bíztattak a szocializmus lelkes építésére. Ők – hirtelen modern tőkésekké válva – 2009-re gazdaságilag tették tönkre az országot, többszörösen kilopva innen mindent, ami mozdítható volt.

Hat évvel ezelőtt a magyarság megérzett egy újabb veszélyt. 2010-ben a magyarok ismét azt mondták, hogy elég volt, és egy új egységbe tömörülve demokratikus csendes forradalmat hajtottak végre a szavazófülkékben. Azonban találóan fogalmazott Miniszterelnökünk, amikor nemrég azt mondta, hogy a kommunista olyan, mint a terminátor: néhány alkatrészből is képes új életre kelni. Ez sajnos így van. Ők elvtársakra találtak nyugaton és az Európai Unióban, így a tevékenységük nem szűnt meg. Ma is azokat az erőket támogatják és azok malmára hajtják a vizet, akik Magyarország érdekeivel ellentétesen politizálnak. Megszoktuk ezt már tőlük az elmúlt száz évben. Ez a párt még mindig az a Párt. Szolgálják az idegen érdekeket, nem emelik fel fejüket, nem állnak ki a magyarok mellett.

Mindszenty bíboros nem véletlenül mondta 1946-ban: „Mi nem akarunk mások lenni, mint magyarok! Nem tűrjük, hogy magyarok Magyarországot ócsárolják! A magyar ne juttassa a magyart lakat alá! A magyar ne árulkodjék a magyarra! Mi megbecsülünk mindenkit, akik egyek velünk magyarságunkban. Azon leszünk, hogy a könnyező Szűzanya ne sírjon hiába felettünk!”

Érd, koszorúzás, 2016. október 23.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Korunk legújabb kihívása és veszélyforrása a gerjesztett népvándorlás, a hódítók áradata. A helyzet ugyanaz: kényszerhelyzet előtt állunk, mer olyan lépést akarnak ránk kényszeríteni, amivel nem értünk egyet, mert a haza, a nemzet, a magyarság, a hitünk és a kultúránk megsemmisítését jelentené. Újabb vészhelyet, amely október 2-án ismét új egységgé kovácsolta a jóérzésű magyarokat, és talán ismét be tudja dugni a vasrudat, immár a brüsszeli lánctalpak közé.

Mi hiszünk a magyar nemzetben. Hiszünk abban, hogy vannak nemzeti ügyek, ahol nincs helye a pártpolitikának és önző szempontoknak. A szabadság ugyanakkor olyan érték, amelyet mindennap meg kell védeni, és ebben minden magyarra szükség van.

„1956 forradalmárjai, a magyarság hősei ámulatba ejtették a világot” – idéztem beszédem elején az Államelnök urat. És már megint a magyarok: egységes kiállásunk ismét rokonszenvre talál Európa népeinek sorában – nem az eurokraták között, hanem a tolerancia diktatúrájától szenvedő nyugati lakosság köreiben. Ismét ámulatba ejtjük a világot, mert ez a kis nép szembe mer szállni a diktátumokkal, ki mer állni a szabadságért – talán, mert annyiszor és oly sok áldozat árán nyerte azt el. Mi a szabadságunkat, a hazánkat soha nem ajándékba kaptuk. Senki ne várja azt tőlünk, hogy most egy brüsszeli parancsra átadjuk olyanoknak, akik nem tisztelik a hitünket, a kultúránkat és a törvényeinket.

A szabadság népe rég volt ilyen erős és egységes, mint ma. Erre az erőre és egységre nagy szükségünk lesz az elkövetkező időszakban, mert nagy ütközetek várnak még ránk. Nyugaton pedig egyre inkább kérdezik, vagy inkább már valamennyire értik Márai Sándor szavaival: „ilyen nagy dolog a szabadság?”

Kedves emlékező Barátaim!

60 éves vagyok. 1956 októberében öt hónapos voltam. Sokukkal együtt úgy nőttem fel, hogy nem tudtam szinte semmit 1956-ról. Azt éreztük, hogy a valóság egészen más, mint amit az iskolában mondanak róla a történelemkönyv másfél oldalán. Ott ellenforradalom, otthon forradalom. Tudtuk, hogy a két dolgot nem szabad összekeverni. Nem is tévesztettünk, erre voltunk rákényszerítve. Aztán 1989-ben kinyílt a világ.

A forradalom és szabadságharc, mint egy távoli, nem vállalt rokongyerek, egyszer csak felnőttként belépett a házba, és nem értettük, hogy mit mond, miről beszél. Az előző rendszerből megmaradt házmesterek, kígyót-békát mondtak róla. Hogy embert ölt, zsidókat üldözött, rabolt és hazudozott, ne higgyünk neki, mert csak megzavar minket. – Pedig csak a letagadott és elfojtott, az emlékezetből kitörlésre ítélt ifjúságunk, reményünk, szabadságra termett lelkünk jött be a házba. Ő is hatvan éves, ma már érett felnőtt, aki megérdemli jussát, hogy a magyar szabadság, a magyar egység, a nemzet szent és örökbecsű ünnepe legyen.
Kérem Önöket, ne hallgassanak a házmesterekre!

Végezetül őszentsége XII. Pius pápa november 5-i körlevelének záró gondolatával adjunk hálát hőseinkért, a bátrakért, akiktől ma is példát vehetünk, és akik ma is erőt adnak:

„Azért küldjük imáinkat az Istenhez, hogy azok, akik halálukat lelték ezekben a szomorú napokban, különleges módon élvezhessék az örök világosságot és békét a mennyben.”

Köszönöm, hogy meghallgattak!
Isten óvja Magyarországot, Isten áldja Önöket!

(Fotók: Eőry)

Kapcsolódó

%d blogger ezt szereti: